Milyen a jó családi kommunikációs kultúra?

A családi rendszer csak akkor képes működni megfelelőképpen, ha egy hatékony és támogató kommunikációs kultúrát vezetünk be. Az, hogy a kommunikáció a kulcsa mindennek, már bizonyára közhelyes, ám meglepő módon ezen a téren egészen gyakori problémákkal lehet találkozni. Ebben a bejegyzésben – a teljesség igénye nélkül – néhány olyan jellemzőt ismeretetek, ami ennek a kommunikációs kultúrának a minőségét javíthatja.

Őszinteség

Már a kisgyermekeknél is fontos, hogy olyan családi kultúrát hozzunk létre, amely nyitott és őszinte a nehéz és megterhelő dolgokkal kapcsolatban is. Az egyik első lépés az, hogy egyszerűen nevezzük a dolgokat annak, amilyenek. A problémák minimalizálása vagy aránytalanítása ugyanis azt az üzenetet közvetíti, hogy nem tudunk igazán beszélni a dolgokról. De ha úgy mondjuk, ahogy van, az felszabadít minket a kihívásokkal való megküzdésben.

 

Ha például a gyermek oltást kap, vagy fogorvoshoz kell vinni, szinte biztosan el fog hangzani a kérdés a szájából: „Fájni fog?”. Sok szülő hajlamos azt mondani, hogy „Dehogy fog…”, holott ez nem igaz. És vajon mit ér el a szülő ilyenkor? Nos, azt nem, hogy a gyermek fájdalma enyhül. Viszont azt biztosan, hogy a szülő szavahihetősége csökken a gyermek szemében. Ezt pedig bizonyára nem szeretnénk. Szóval, a jó kommunikációs kultúrának egyik sarokköve az őszinteség.

 

Adjunk teret az érzelmek kifejezésének és a tapasztalások megosztásának!

Az őszinteségen kívül a kommunikációs kultúra lényeges eleme az, hogy a gyermeket igyekezzünk minél jobban bevonni, hiszen így alakulhat ki egy együttműködő „szövetség”. A gyermekek pedig nagyobb valószínűséggel működnek együtt velünk, ha következetes üzenetet küldünk arról, hogy a véleményük számít. Ha nyitnak felénk és mesélnek hétköznapi megismerésükről, akkor biztassuk őket és adjunk nekik visszacsatolást arról, hogy ez milyen jó dolog: „Ez egy érdekes megfigyelés.” És ne féljünk kikérni a véleményüket sem: „Mi a véleményed erről?” vagy “Hogyan gondolod ezt?” Ezek a kérdések megbecsülést üzennek feléjük és megteremtik annak a folyamatnak a motivációs talaját, hogy bátran merjenek kísérletezni, nyitott szemmel járni és önálló véleményt formálni.

 

Sikeres felnőttet akarunk nevelni, nem pedig robotot

Amikor a gyermekek kezdeményeznek, gyakran futnak bele abba, hogy a szülők leállítják őket. Persze sokszor nem szándékosan. Ilyen például az, ha a gyermek egy kudarccal szembesül, és kifejezi csalódottságát – adott esetben könnycseppek kíséretében. És bizony milyen gyakori az a már sokaknál transzgenerációs örökségként konszolidálódott válasz, hogy: „Erősnek kell lenned. Az erős ember márpedig nem sír”. Vajon mit érünk el ezzel az üzenettel? Vajon a könnycseppek hiánya mennyire teszi acélosabbá gyermekünk problémamegoldó stratégiáját vagy frusztráció toleranciáját?

 

Nos, a válasz az, hogy semennyire. Ellenben a gyermekben egy-egy ilyen mondat után elkezd rögzülni az, hogy az érzelmei, amiket éppen átél, azok elfogadhatatlanok – mégpedig pont abban a közegben, amelynek az érzelmi biztonságot kellene felé közvetítenie és fenntartania.

 

Fel se szálljunk a helikopterrel!

Ám van egy másik módja is a leállításnak (a másik véglet). Ez pedig bizonyos szülők túlzott óvásából fakad. Őket helikopter-szülőknek is szokták nevezni – utalva arra, hogy folyamatosan ott lebegnek gyermekük fölött, monitorozzák a történéseket, és igyekeznek kiiktatni, minden „veszélyforrást”. Sajnos ez a figyelemszint azt az üzenetet közvetíti, hogy a hétköznapi történések veszélyesek, illetve az esetleges kudarc bekövetkezését éppen a szülő nem tudná feldolgozni. A gyermekben továbbá az fog rögzülni, hogy nem lehet rájuk bízni, hogy kezeljék saját érzelmeiket. A helikopteres szülőkkel rendelkező gyerekek gyakran elfojtják érzelmeiket, már csak azért is, hogy némi enyhülést kapjanak szüleik állandó „bejelentkezéseiből”, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy jól vannak.

 

Összegezve, bízzunk gyermekünkben annyira, hogy ne féljünk az őszinteségtől, sem pedig attól, hogy – adott esetben – negatív tapasztalatokat fog megélni. Ne féljünk attól sem, hogy ezekhez a negatív tapasztalatokhoz negatív érzelmi reakciók fognak kapcsolódni. Ne akarjuk ezeket mindig, minden áron megelőzni, sem pedig elfojtani, mondván, hogy „csak keményen”. Amikor a szülőknek van bátorságuk ahhoz, hogy a dolgokat annak nevezzék, amik, vagy teret engedjenek a gyermek gondolatainak és próbálkozásainak, akkor gyermekeiknek is ugyanilyen bátorságot adnak. És ezzel az „útravalóval” minden könnyebb lesz…

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Hasonló cikkek

Hogyan beszéljünk kamasz gyermakünkkel?

Hogyan beszéljünk jól kamasz gyermekünkkel?

A mai világban ez nem mindig egyszerű, de  nem is olyan nehéz, mint ahogyan azt …

Olvass tovább

Phubbing: a digitális kor mellékterméke

Technológia, a kétélű fegyver A technológiát lehet szeretni vagy lehet utálni. Egy dolog azonban biztos: …

Olvass tovább

Hogyan maradjunk kapcsolatban serdülő gyermekünkkel?

A szülők számára a kamasz gyermek leválása/ leválasztása és elengedése nem jelenti az elhagyást. Inkább …

Olvass tovább