A szülők számára a kamasz gyermek leválása/ leválasztása és elengedése nem jelenti az elhagyást. Inkább annyit tesz, hogy szélesebb teret kínálunk számukra a tapasztalatszerzésre abból a célból, hogy a fiatalok a megszerzett tapasztalataik bőséges tárházából sajátíthassák el világi ismereteket.
A leválasztás azt is jelenti, hogy nagyobb felelősséget adunk nekik, így tapasztalatot szereznek azon a téren is, hogy miképpen kezeljék döntéseik következményeit. Ugyanakkor a szülőknek továbbra is elengedhetetlen szereplőnek kell maradniuk tinédzser gyermekük életében, támogatva és előkészítve a felnőtté válás folyamatát.
De hogyan maradhatunk velük kapcsolatban? Hogyan találjuk meg az optimumot, hogy értük legyünk és ne „helyettük”?
A különbségek nem ellenségek
A kamaszkor során kettős a cél. Egyfelől ki kell alakítani egy jól működő függetlenségét, ami működik, valamint rá kell találni az identitásra – ez utóbbit tekinti Erik Erikson a serdülő kor fő életfeladatának. A megfelelő egyéniség ugyanakkor csak akkor derül ki, ha különböző érdeklődési körökkel és képekkel kísérletezünk. És ezek a kísérletek sokszor nem azon a terepen történnek meg, amik a szülők számára ismerősek és otthonosak. A szülők bizony kénytelenek szembesülni kamasz gyermekük számukra ismeretlen érdeklődéseivel. A szülők persze dönthetnek úgy, hogy kritizálják vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyják ezeket a területeket, és egy kellemetlen különbségként kezelik ezeket, melyek éket vernek közéjük és gyermekük közé.
Ám ehelyett dönthettek úgy is, hogy őszinte érdeklődéssel megkísérlik áthidalni az ilyen különbségeket, és megkérik gyermeküket, hogy magyarázza el és segítsen megérteni azt, amiben nekik nincs tapasztalatuk. Például rákérdeznek arra, hogy mitől értékelnek egy adott zenét vagy filmet. Vagy esetleg megkérdik őket, hogy hogyan működik egy számítógépes játék. A különbség ilyen módon nem egy szorongató állapot, hanem a kapcsolódás eszköze lehet. Sőt, a serdülő számára az ilyen őszinte, és kritikus hangvételtől mentes kérdések azt is közvetítik, hogy tiszteletben tartják és értékelik független érdeklődéseit. És hogy mindez fontos. A kamasz gyermek megtapasztalhatja ilyen szituációkban, hogy milyen „szakértőnek” lenni. Hiszen válasza minden esetben egy olyan információt hordoz, aminek a szülő nincs birtokában. Szóval, ha szeretnénk kapcsolatban maradni kamasz gyermekünkkel, próbáljuk meg érdeklődéssel áthidalni a felmerülő különbségeket! Engedjük meg neki, hogy néha ő is „szakértő” lehessen!
Mellőzzük az ítélkező kiigazításokat!
A félreértések és hibázások mind részei annak tétova léptekkel megtett útnak, melyet a kamaszok követnek. És bizony sokszor nem elég a csalódás, amit egy hibázás követ, hanem társul mellé egy értékelés is: „Én megmondtam előre, hogy ez hülyeség…”; „Az életben nem fogsz felnőni, ha így cselekszel…” stb.
A próbálkozásokat követő esetleges hibázás elítélése azonban senkinek sem motiváló. Nem csak a kamasznak. Gondoljunk csak bele! Nekünk az lenne? Képzeljük el, hogy főnökünk azt vágja hozzánk, hogy „Hogy néz ki ez a riport? Hát nem véletlen, hogy még nem léptettelek elő…”. Valószínűleg előbb gondolkodnánk el a felmondáson, mint azon, hogy miként járhatnánk még jobban a kedvébe… Miben lenne más a helyzet kamasz gyermekünknél? A negatív szülői bírálás (pl. „Hogy csinálhattál ekkora hülyeséget?”) csak a gyermek védekezőképességét fogja növelni a bántó vádakkal szemben. A változtatásra való késztetést aligha. Persze az sem jó, ha tétlenül nézzük a hibázásokat, hiszen ez utóbbi esetben a gyermek úgy éli meg, hogy levesszük róla a kezünket.
Az üzenet inkább a következő. Az ilyen korrekciós helyzetekben ne támadjunk. Inkább arra mutassunk rá, hogy a kudarc egy erőforrás, és támogassuk gyermekünket abban, hogy leszűrje a tanulságokat.
Általános helyett specifikus
Természetesen vannak olyan esetek, amikor igenis ki kell fejeznünk nem tetszésünket a gyermek viselkedésével kapcsolatban. Az ilyen helyzetekben azonban nagyobb szerepe van a szavaknak, mint gondolnánk. Nevezetesen az, hogy inkább általános és elvont kifejezéseket, vagy konkrét, objektív nyelvezetet használunk. Ez utóbbi a tanácsos. Ha azt mondjuk, hogy „Megfontolatlan/ felelőtlen vagy”, az persze kifejezi a szülői elégedetlenséget, de célt nem fog érni. Mi a baj az ilyen mondatokkal? Az, hogy egyfelől nem egy konkrét döntésre/ történésre reflektálnak, másfelől pedig a gyermek személyét és nem a viselkedését bírálják. Ez pedig ellenállást szül, nem pedig együttműködést. Ehelyett szerencsésebb, ha ragaszkodunk egy konkrét kijelentéshez, amelyet John Narciso pszichológus szakember ún. operatív nyelvezetnek nevez – konkrét kifejezésekkel beszélve azokról a viselkedésekről, történésekről vagy eseményekről, amelyekkel foglalkozni kell.
A viták informatívak
Az aktív serdülőkori ellenállás egy nyílt formája a szülővel való vitatkozás. A legtöbb szülő nem fogadja szívesen ezt az ellenkezést, hamar belefáradnak, és gyakran le akarják zárni („Ne vitatkozz velem!”). Azonban az is belátható, hogy az ilyen viták alkalmával a kamasz gyermek sokat árul el saját magáról (vágyak, értékek, célok stb.). Az ilyen viták beszédesek és informatívak. Más szóval, amennyiben a szülők ilyen szituációkban egyszerűen megszakítják a kommunikációt, akkor ezzel együtt elvesztik az esélyt is, hogy többet megtudjanak tinédzser gyermekükről. Jóllehet, sokszor nehéz a szülőnek higgadtnak maradni az ilyen konfrontatív helyzetekben, ám megértő és kifejtésre ösztökélő kérdésekkel konstruktív irányt vehet ez a beszélgetés (pl. „Ezt kérlek fejtsd ki kicsit jobban, hogy megértsem.”).
Támogassuk a kortárs kapcsolatokat!
Mivel a felnövekvő serdülő egyre kevesebb időt szeretne tölteni a szülőkkel, és többet kortársaival, a szülők talán úgy érezhetik, hogy e versengő társadalmi kötődés aláaknázza a gyermekükkel kiépített kapcsolatukat. Az érzelmi eltávolodás kockázata azonban éppen az, ha a szülők ellenségként kezelik ezeket a kapcsolatokat és nem hajlandók elfogadni gyermekük barátait. Az, hogy a gyermek egyre inkább a saját korosztálya irányába mozdul, semmiképpen sem kirívó vagy megbotránkoztató. Épphogy ez a normális ebben a fázisban. Sőt, M. Laufer az úgynevezett serdülőkori vészjelek között tartja számon azt, ha a szülők felé túlzott mértékű a kötődés, hiszen ez a leválási folyamat nehézségét jelzi.
A barátok az ember növekvő társadalmi identitásának részét képezik. Azzal, hogy a szülők esetleg elutasítják őket, annak az alapjait rakják le, hogy a gyermek később nehezen épít ki kapcsolatokat. Így, ha szeretnénk kapcsolatban maradni kamasz gyermekünkkel, illetve hozzá akarunk járulni gyermekünk szociális kompetenciáinak erősítéséhez, inkább engedjünk teret a baráti kapcsolatok építésének.
Biztosítsuk a családi struktúrát!
Bár a serdülő a szülőktől való függetlenségre törekszik, és igencsak nehezen viseli a korlátaikat. Ám ezekre a korlátokra igenis szükség van, hiszen a döntések teljes súlyának kezelése nem megy egyik napról a másikra. És ehhez kell egy olyan megtartó, biztonságot nyújtó erő, amit a szülők tudnak biztosítani. A gyermek valahányszor interakcióba lép a családszerkezet valamely aspektusával – akár beleegyezés kérése, akár panasz, akár konfliktus formájában – a serdülő ehhez az elsődleges társadalmi egységhez kapcsolódik. Ha azt szeretné, hogy a serdülő kapcsolódjon a családhoz, tartsa szilárdan a helyén ezt a struktúrát!
Maradjunk elérhetők!
A szülő és kamasz gyermek közötti kommunikációs probléma gyakran a rossz időzítésből fakad. Amikor a szülő kész hallgatni, a serdülő nem hajlandó beszélni; és amikor a serdülő készen áll a beszélgetésre, a szülő nem hajlandó meghallgatni. Általában az akadályozza meg a serdülő beszédét, hogy nincs megfelelő lelkiállapota vagy hangulata ahhoz, hogy megnyíljon. A szülő pedig általában azért nem hallgatja meg, mert épp elfoglalt vagy fáradt. Ami pedig jellemzően mindkettőjük számára akadályozza a beszélgetést és a hallgatást, az a fontosabb elektronikus kommunikáció és szórakoztatás (ld. phubbing). Megtehetjük, hogy egy kényelmesebb, későbbi időpontra halasztjuk tinédzserük meghallgatását, ám fennáll annak a kockázata, hogy amikor eljön a „később”, akkor a beszélgetésre való nyitottság bezárulhat gyermekünknél, és elveszhet a kapcsolatteremtés lehetősége. Így amennyiben lehetőségünk van, célszerű akkor meghallgatni gyermekünket, amikor nyit felénk – különösem, ha az adott tevékenység, amit éppen végzünk, halasztható. Amennyiben mégsem tudunk időt szentelni akkor és ott a kommunikációra, semmiképp se intézzük el, egy „Majd később megbeszéljük mondattal.” Az általános helyett specifikus szabály itt is érvényes. Kínáljunk egy konkrét, de ne túl távoli időpontot, és legyünk transzparensek abban a tekintetben, hogy miért csak később tudunk beszélni (pl. „Ezt a munkát, amin épp dolgozom, be kell fejezzem. De kb. 2 óra múlva végzek. Mit szólnál, ha utána beszélgetnénk egyet?”
Fejezzük ki az elismerésünket!
A szülők gyakran elsiklanak azon kamaszkori erőfeszítés mellett, ami arról szól, hogy mit akar a gyermek, és nem arról, hogy mit nem. Valahogy serdülő gyermekünk lázadó nemet mondásai jobban megmaradnak. A rossz, mindig figyelemfelkeltőbb. Pedig akadnak olyan pozitív cselekedetek, melyeket célszerű szülőként megerősítenünk, ahelyett, hogy természetesnek vennénk ezeket (pl. „Nagyra értékelem, hogy anélkül intézi a házi feladatot, hogy meg kellene kérni.”). A megbecsülés az elismerés aktusa, és ellentétes a kamaszok általános panaszával: „A szüleim nem veszik észre, mennyit teszek!”
Ha ezzel szemben csak a problémákat emeljük ki, azzal azt kockáztatjuk, hogy a fiatal hibák halmazaként tekint saját magára. Ami még rosszabb, a családban való helytállás szubjektív érzését befolyásolhatja a folyamatos negatív értesítés. Minél alacsonyabbra értékeli valaki a családban való szerepét, annál inkább elszakadt a családtól. Ez persze nem azt jelenti, hogy a dicséreten kívül nem lehet más kommunikációs forma a repertoárunkban. Ám ha azt szeretné, hogy serdülője értékes családtagként definiálja magát, fejezze ki elismerését a jó dolgokért, amiket megtesz (és a rosszakért is, amiket elkerül).
Fontosak a felnőttekkel való kapcsolatok is
A serdülőkor kezdetén a kortársak jelenléte nagyon fontos a saját korosztály megértéséhez, bár az általuk kínált kilátások és tapasztalatok még éretlenek. A felnőtt ismerősök befolyása segíthet abban, hogy a fiatal kapcsolatba lépjen idősebb énjével és érettebb lehetőségeivel. Természetesen – továbbra is – a szülők a legkiemelkedőbb felnőttek, de irányító tekintélyük miatt ők nem lehetnek a kizárólagos tájékozódási pont. Ha a serdülő kapcsolatba kerül egyéb – felnőtt – referenciaszemélyekkel, lehetősége van olyan visszajelzéseket kapni, tanácsokat és értékeléseket, amelyek, ha a szülőktől származnának, nagyobb valószínűséggel leértékelődnek vagy hiteltelenné válnak („Ezt csak azért mondod, mert az anyám vagy!”). Ezek a felnőttek sokfelől érkezhetnek: tanárok és edzők az iskolában, felnőttek a tágabb családból, szakkörök vezetői, szülők felnőtt barátai, mentorok, diák munkaadók stb.
