Öröklés vagy környezet?
Sokáig foglalkoztatta a tudományt az a kérdés, hogy vajon mi az, ami elsődlegesen meghatározza azt, hogy kik is vagyunk valójában.
Vajon mi áll személyiségünk hátterében?
Hosszú ideig megosztotta ez a kérdés a szakmai közösséget. A diskurzus egyik végpontja az öröklés volt. Akik erre tették le voksukat, azt vallották, hogy személyiségünket a genetikai örökségünk határozza meg: a génjeink hordoznak magukban egy „eleve elrendelést”, ezzel a „csomaggal” születünk, és ezt cipeljük magunkkal.
A másik végpont ezzel szemben a környezet volt. Akik e végpont mellett érveltek, úgy tartották, hogy a társas és társadalmi hatások azok, amik alakítják a személyiségünket. Mára eljutottunk odáig, hogy eltűnt ez a fekete-fehér gondolkodás, és bizton állíthatjuk, hogy az öröklés és a környezet egyfajta elegye az, ami meghatároz bennünket. Vagyis számít az is, hogy mi az, amit kaptunk felmenőinktől, és az is, hogy mi az, amit nap mint nap kapunk közvetlen és tágabb környezetünktől. Gyermekkorban sokáig kizárólagos, de később is meghatározó közvetlen környezet a család. Ebben a bejegyzésben egy olyan irányzat szemléletmódjából szemezgetek, amely sok későbbi irányzat előfutára volt, és ebben az értelemben olyan törvényszerűségeket fogalmazott meg, melyek mai napig meghatározó jelentőségűek. Ez az irányzat az individuálpszichológia.
Családszerkezet
Az individuálpszichológia azt vallja, hogy a szülői érzés és a szeretet lényeges háttértényezői a személyiségfejlődésnek. De ezen túl még egy rendszerszemléletet is behozott a gondolkodásba, és rávilágított arra is, hogy milyen jelentőséggel bír az a rendszer, ami a gyermeket körülveszi: a családszerkezet.
Az irányzat atyja, Alfred Adler azt figyelte meg, hogy a különböző családokban hasonló szerepet elfoglaló egyének hasonló jellemzőkkel bírnak, és viselkedésük is hasonló. A „hasonló szerep” pedig ebben az esetben azt jelenti, hogy a gyermek hol foglal helyet a családi rendszerben, vagyis, hogy hányadik gyermek a születési sorrendben.
Az individuálpszichológia irányzata általában öt úgynevezett sorrendi pozícióra hivatkozik: a legidősebb gyermek, a második gyermek, a középső gyermek, a legfiatalabb gyermek és az egyke. Ezeket a pozíciókat pedig egyfajta tájékozódási referenciaként használják az egyén jobb megértéséhez. Tekintsük most át ezeket!
A legidősebb gyermek
A legidősebb gyermekek egyfajta uralkodói szerepkörbe kerülnek. Ők az elsőszülöttek, akiknek érkezését a szülők izgatottan és boldogsággal várják. Ők azok, akikhez elsődlegesen társul a szülővé válás folyamata, illetve a szülői szerep megszilárdulása. Rájuk általában az jellemző, hogy egészen jól tudnak kapcsolatot teremteni a felnőttekkel, szeretnek a kedvükben járni, és jobban meg tudnak felelni a felnőttek elvárásainak. Gyakori náluk, hogy társadalmi felelősséget vállalnak és kiállnak valamilyen számukra fontos ügy mellett.
A második gyermek
A második gyermekek úgy születnek meg, hogy valaki már előttük jár. Persze itt fontos megjegyezni, hogy fontos szempont az is, hogy hány év van a két gyermek között. Amennyiben ez 6-7 évnél kevesebb, úgy a második gyermek önmeghatározása szempontjából nagy jelentőséggel bír idősebb testvére. Rájuk gyakorta jellemző, hogy szeretnének elsők lenni, és felüti a fejét a testvér rivalizálás. A második testvér saját erejét, illetve fejlődési potenciálját abban látja, amiben idősebb testvére kevésbé jó vagy sikeres. Ezért sok esetben valami olyan dolog érdekli őket, amivel testvérük egyáltalán nem foglalkozik, hiszen egy ilyen választásnál nem beszélhetünk a nagyobb előnyéről. Mivel ez a rivalizálás összekapcsolódik a hatékonyság érzésével, ezért a másodikként születő gyermekekben gyakran állandósul az a felfogás, hogy csak akkor értékesek, és akkor értékelik őket mások is, ha hatékonyak. A versenyszemléletet persze erősítheti az, ha a szülőkre jellemző, hogy folyton összehasonlítják a testvéreket. Ez különösen ártalmas lehet akkor, ha ezt a gyermekek jelenlétében teszik.
Középső gyermek
A középső gyermek létezésének feltétele az, hogy legyen egy fiatalabb testvére. Bizony nem ritka, hogy a középső gyermek összepréselve érzi magát a családban, és saját sorsát hátrányosnak ítéli meg. Hiszen nem büszkélkedhet a legidősebb testvér előnyével, a legkisebb gyermek pozíciójából pedig ki lettek túrva. Ez gyakran megágyaz egy általános érzékenységnek, ami folytán a középső gyermek gyakran ítélkezőbb, lázadóbb, és nem tetszését hangosabban artikulálja a világ felé, mint testvérei. Ugyanakkor az is gyakori, hogy az ilyen gyermekek – éppen érzékenységük és kritikus szemléletük miatt – később jobban boldogulnak az önkifejezés, a szervezés és a kommunikáció terén, és egy egyéni, különleges világszemlélettel rendelkeznek.
A legfiatalabb gyermek
A legfiatalabb gyermek kétségtelenül a figyelem reflektorfényében áll. A szülők mellett ugyanis idősebb testvéreik is gyakran foglalkoznak és törődnek velük, kiszolgálják őket. Fel vannak ruházva a „család szeme fénye” ranggal, és ezt bizony gyakran nagyon ügyesen megtanulják használni. A társas kapcsolatok szintjén ők egészen otthonosan mozognak, jól átlátják a társas kapcsolatrendszereket. Érzelmi intelligenciájuk gyakran fejlettebb, magasabb, mint kortársaiké. Ugyanakkor sokszor elvárják azt, hogy mások döntsenek és vállalják a felelősséget helyettük.
Egykék
Az egykék pozíciója nagyon hasonlít a legidősebb gyermekére. Az ő életüket azonban nem kíséri egy „versenytárs” miatti nyomás. Ők gondolkodásban gyakran érettek korukhoz képest, ami annak is betudható, hogy sokat mozognak a felnőttek közegében. Ezzel együtt azonban náluk sokszor jelentkezik nehézség a kortárs kapcsolatokban, hiszen nem egyke kortársaikhoz viszonyítva ők nem igazán ápolnak bensőséges viszonyokat más gyermekekkel. Emiatt náluk gyakoribb – ilyen szempontból – a problémás iskolakezdés.
Összegző gondolatok: üzenet a szülőknek
A fontosnak tartom kiemelni, hogy a fenti kategóriák (sorrendi pozíciók) egyfajta tájékozódási pontok. Nem véletlenül használtam az ismertetésnél a „sokszor” és „gyakran” szavakat, hiszen nem lehet senkinek a személyiségére teljes bizonyossággal következtetni pusztán az alapján, hogy hányadikként született. Annyi azonban egészen biztos, hogy a családi rendszerben a gyermekek a pozíciójukból fakadóan más és más hatásokkal találkoznak, és emiatt is egyediek, különlegesek, következésképpen nem összehasonlíthatók. Ez fontos üzenet a szülőknek: a gyermekek összehasonlítása („Bezzeg a bátyád…” kezdetű mondatok) nem szerencsés dolog. Sőt, szülőként abban is felelősségünk van, hogy azt az összehasonlítást is próbáljuk csökkenteni, amik gyermekeink között jönnek létre (pl. amikor a legidősebb gyermek hasonlítja saját magát kisebb testvéréhez).
